Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Egy szerencsétlen kudarc anatómiája Dobrovits Mihály, Beszélõ, 2007. április 12. A legrövidebb ideig sem mûködõ magyar kormányszóvivõ története fájdalmasan jelzi a legújabb kori magyar elit viselkedési zavarait. Demcsák Zsuzsa ugyanis semmi mást nem tett, csak korának gyermekeként viselkedett. Blogot írt, s abban a mûfaj által elvárt õszinteséggel részletezte, mit is gondol a helyes gyermeknevelésrõl. S ebbõl kerekedett a vihar, amely végül maga alá temette meg sem kezdõdött kormányszóvivõi karrierjét. Elvégre, egy demokratikus és baloldali kormányzat mégsem engedheti meg magának, hogy leendõ szóvivõje leszólja gyermeke leendõ bölcsõdei csoporttársait. Természetesen a baj nem járt egyedül, a sajtó hamarosan megszellõztette, hogy férje üzlettársai között is akad olyan, akit bajosan lehetne matyóhímzésnek nevezni, sõt, az is kiderült, hogy a hölgyrõl olyan képek is megjelentek, amelyek nem éppen a leendõ hivatásához illõ decens kiskosztümben ábrázolják õt. Mielõtt elégedetten dõlnénk hátra, mondván, hogy az igazságérzetnek végül elégtétel adatott, próbáljuk meg ezt a történetet egy tágabb keretbe is beágyazni! Az elsõ feltehetõ kérdésünk nyilvánvalóan az lehet, hogy ugyan kik és milyen alapon neveznek ki egy kulcsfontosságú politikai posztra egy e téren tökéletesen járatlan mûsorvezetõt. Nem azzal a közkeletû tévképzettel van-e itt dolgunk, miszerint a politika és a politikus voltaképpen csak áru, amelyet elegendõ jól csomagolni, s a közönség majd megveszi, akárcsak az akciós krumplit a diszkontláncokban? Azaz a kormányszóvivõ sem több egy helyes, jól kommunikáló reklámarcnál, aki éppúgy adja el a politikát, ahogy annak idején vetélkedõt vagy promóciós mûsort vezetett. De a politika sajátos áru. Közös biztonságunk s jólétünk forog itt kockán, s aki ezt képviseli, annak magának is hiteles, hozzáértõ személynek kell lennie. Olyannak, aki legalább elhitetni képes, hogy szükség esetén életét és vérét áldozná az általa képviselt politikáért. A jelen esetben nyilvánvaló, hogy erre aligha gondolt valaki. A második kérdésünk valószínûleg az lehet, hogy ki is ez a jobb sorsra érdemes fiatalasszony. Nagy valószínûséggel olyasvalaki, aki jó idõben lévén jó helyen, bekerült a magyar kereskedelmi média körforgásába. Nincs okunk, hogy hibáztassuk érte. Azt tette, amit elvártak tõle. Mûsort vezetett, s hagyta, hogy a magyar sztáripar felfuttassa, és ezért jól megfizesse. Éppen ezért nincs okunk arra, hogy különösen megvessük alkalmi fotómodellségéért. Egy olyan országban, ahol a személyes teljesítményt már-már véglegesen kiszorította a magánélet valóságshow-vá alakítása, ahol a nyilvános meztelenkedés már az önmenedzselés elfogadott része, voltaképpen még visszafogottan is viselkedett. Még pontosabban, nem tett mást, csak teljesítette a vele kapcsolatos sajtóbeli elvárásokat. Nagy valószínûséggel ezekkel azonosult is. Elvégre itt s most a siker: a bulvársajtóban szerepelni, s egy jóképû, gazdag férj oldalán két szép gyerekkel tündökölni. Aligha vitatható, hogy az alkalmasság kérdésérõl is beszélnünk kell. A rendszerváltás hajnalán azt ígérte magának a magyar társadalom, hogy teljesítményelvû és kompetitív alapon választja ki a maga szakértõit. Napjainkban viszont teli vagyunk olyan szakemberekkel, akiknek fogalmuk sincs az általuk képviselt területrõl. Miért éppen a kormányszóvivõtõl várnánk el a szükséges kvalitásokat, ha külügyi szolgálatunk, továbbá nemzetvédelmünk és nemzetbiztonságunk szervezetei is teli vannak szakmai analfabétákkal. (Legyünk õszinték, a nemzetbiztonság legalább törekszik, de szakmai ártalmak okán nemegyszer találkozhattam már jószerivel a cirill betûket sem ismerõ Közép-Ázsia- és Balkán-„szakértõkkel”.) Siker. Ez lehet tehát a negyedik kérdésünk. A Kádár-kor lábszagú kispolgáriságából (a „koraszülött jóléti állam” agyrémét most is bátran elfeledhetjük) kitört magyar társadalom kétféleképpen reagált az új kor kihívásaira. Az egyik út a nemzeti mitologizálásé volt, a másik pedig (amit a mitologizálás is legfeljebb, ha elfedett) a társadalom szegregációjának nyílt és leplezetlen elfogadása. Vannak sikeresek, és vannak „lúzerek”, s aki élni akar, nem tehet mást, foggal-körömmel be kell magát verekedni a nyertesek közé. Nyertes pedig az, akinek pénze van. Még pontosabban, aki el tudja magáról hitetni, hogy gazdag. Ebben a tekintetben többé-kevésbé indifferens volt, hogy a vagyon, illetve annak a látszata honnan eredt. Szomorú, ámde igaz, hogy ezt a folyamatot azok is elfogadták, akik ma a nemzet baloldali lelkiismereteként beszélnek a társadalmi igazságosság felettébb szükséges voltáról, még ha hangot is adtak annak a reményüknek, hogy így jön létre az új polgárság, amely majd felemeli a társadalom veszteseit. Ez a felemelés azonban nem igazán következett be. Az új elit vagy új elitek nemcsak anyagi elõnyüket õrzik féltékenyen, de úgy tûnik, felmentve érzik magukat a jó erkölcs és a tételes büntetõjog korlátai alól is. Ha egy ország megengedheti magának, hogy vállrándítással térjen napirendre Fenyõ-gyilkosságok és Postabank-csõdök felett, ugyan miért lepõdnénk meg azon, hogy a leendõ kormányszóvivõ családját is hírbe lehet hozni holmi kétes ügyletekkel? Magyarországon ez az üzletmenet része. Elvégre mirõl szólt a frusztrált alsó középosztály egyes tagjainak fél éven át zajló utcai õrjöngése? Aligha másról, mint a politikai és gazdasági piacok újrafelosztásának kierõszakolásáról. Ezúttal a szélsõjobb struktúrák és mitologémák utcára vonulásának útján. Elgondolkodhatnánk azon is, vajon mindez bekövetkezhetett volna-e mûveltségünknek az elmúlt tizenhat év során történt végzetes lebomlása nélkül, de felesleges. Az elmúlt másfél évtizedben már axiómává rögzült, hogy a kultúra a mi tájainkon valamiféle felesleges luxus, s valljuk be, a sorsának jobbra fordulását a magyar politika feltétlen kiszolgálásában keresõ magyar értelmiség mindent megtett azért, hogy a dolgok ilyenformán alakuljanak. Közpénzen magánjópofi. Ez lehet az utolsó tételünk. Ha ugyanis egy felelõsségteljes ifjú anya úgy érzi, hogy joga és kötelessége gyermeke leendõ bölcsõdéjének konyháját ellenõrizni, és az étrendbe beleszólni (HACCP, barna kenyér reggelire), akkor nem rejthetjük véka alá tiszteletünket ekkora anyai felelõsségérzet láttán. Ugyanakkor nem értjük, hogy valaki miért éppen egy közintézményen kéri számon saját igényeinek maradéktalan érvényesülését. Ismét a magyar idioszinkrázia tipikus esetével van dolgunk. Az államtól és a közszférától várjuk el, hogy a mi igényeinket maradéktalanul elégítse ki. Függetlenül attól, hogy magunk mennyiben járulunk hozzá e szféra mûködéséhez. Továbbá az sem érdekel minket, hogy a többi szülõ is ugyanazt igényli-e, amit mi. No mármost, a higiénikus konyha nyilvánvalóan alapvetõ igény, de a reggelire adandó barna kenyér tájainkon alapvetõen személyes igény. Még akkor is, ha tájainkon minden bulvárlapolvasó tudja, hogy a média összes életmódguruja is azt ajánlja. Igen ám, de lássuk be, hogy új elitünk többek közt éppen abban különbözik a valódi elitektõl, hogy tökéletesen államfüggõ. Célja nem egy, az államtól független gazdaság és polgári létforma megteremtése, hanem éppen ellenkezõleg, az államtól várja sorsának még jobbra fordulását. Csak és kizárólag a magáét, másokkal mit sem törõdve. Az államilag finanszírozott elitbölcsõde igénye ugyan miért különbözne az államilag feltõkésített magánbankokétól? A jó idõben megszerzett állami megrendelésektõl és azok értékesítésétõl? Léptékekben lehet, lényegileg azonban nincs igazi különbség. Legyünk tehát õszinték. Nem Demcsákkal kell bajunk legyen, hanem önmagunkkal. Egy magatehetetlen elit és egy önmagát értelmesen megszervezni képtelen társadalom beteg állatorvosi lova ez az eset. Dobrovits Mihály Egy szerencsétlen kudarc anatómiája, Beszélõ, 2007. április 12.